Ahogy néhány korábbi cikknél felvázoltam már, de azért itt is megteszem, az idei év a két évvel ezelőttinek egy újragondolása, legalábbis ami a díjátadókra készített filmeket illeti. Nincs ez máshogy a filmzenék esetében, sőt itt talán még több hasonlóságot láthatunk a 2009es és 2011es Golden Globe jelöltek között, mint más kategóriákban.
Az előző betétdalos cikkemben megpróbáltam követni a jelöltek hivatalos, ABC-sorrendjét, most is emiatt kezdem csak a The King’s Speech-hez írt zenével. Alexander Desplat munkája, és aki éles szemű, máris észreveszi a párhuzamot: a 2009ben legtöbb jelölést kapó Benjamin Button film zenéjét, és az azért járó jelölést ugyanígy zsebeli be most is a francia zeneszerző. Desplat ugyanazt hozza, amit tőle már elkezdtünk megszokni: picit játékos, zongoraversenynek ható dallamok. Leginkább a Julie & Julia zenéje az, ami ezt az érzést szokta kelteni, de ha az ember belehallgat egy picit a Sims játékok zenéjébe, akkor a vidámabb, pattogósabb részeknél szintén felismeri a stílust. A lassabb részek tartogatják a meglepőbb, szebb részeket, a lentebb található zene is ebből a fajtából van. Itt kell megemlíteni, hogy feltehetőleg a szerzőt jövőre is elő fogják venni, mert már a Harry Potter hetedik részének első feléhez is gyönyörűen belesimuló zenéket írt, várhatóan az erősebb, mozgalmasabb második fél még egy jelölést dob majd az ölébe, ha csak nem szorítja ki magát egy másik filmmel.
Danny Elfman két éve a Milkért kapott Oscar jelölést, akkor az aranyglóbuszra még csak nem is nevezték, nem úgy idén az Aliz Csodaországban zenéje megütötte a mércét. Véleményem szerint, annak ellenére, hogy ha valakit személyes kedvencnek kéne választani a zeneszerzők közül, erősen felé hajlanék, ez a munkája nem sikerült a legjobban. Csak az utóbbi években a Milk, a Hellboy 2 és a Wanted is mind sokkal jobb volt, nem is beszélve a régi darabokról. Szóval, ha a cikk végére biggyesztett „amik kimaradtak” lista tagjai miatt ki kellene húzni a listáról egy-egy nevet, először biztosan ezt a zenét törölném innen. Elmegy, egyedi, de egyáltalán nem az a szint, amit elvárnék tőle.
Nem is lehetne jobb bizonyíték a két év párhuzamára annál, hogy az egyik legesélyesebb jelölt az az A. R. Rahman, aki szinte a semmiből berobbanva vitte el a 2009es év csúcsfilmjének számító Gettó milliomos (Slumdog Millionaire) filmzenéjéért a legnagyobb filmes díjakat. Ahogy a rendező, a forgatókönyvírók és a producerek, úgy a zeneszerző is át lett mentve az indiai film készítői közül, így a 127 Hours névre keresztelt, egyelőre sehol be nem mutatott, de egész jónak tűnő mozi pályázhat az akkori babérokra. A zene néhol egész monoton és semmilyen, de ez a legnagyobbakkal is előfordul, inkább az a fontos, hogy Rahman meg tudott újulni, és alkalmazkodott a teljesen megváltozott feltételekhez: kicsit westernes, kicsit lassú, kevés, de ütős dallam, drámai váltások. A kritikusi díjak többsége díjazza a filmhez illő dallamokat, és a trailer alapján az albumon lévő pár szám ennek mindenféleképpen eleget tesz.
Tren Rezor és Atticus Ross neve mutat a legfurábban ebben a listában, őket a Facebook-film, a Social Network zenéjéért jelölték. Az egész album, ahogy a film is, tartalmaz egy kevés dallamosabb számot, valamint sok elektronikus, néhol techno-szerű villongást. Feltehetőleg az előzőek miatt választották be az idei év öt legjobb filmzenéje közé. Őszintén meg kell mondanom, hogy engem egy dallam annyira nem tud lenyűgözni, pláne ezzel a fura stílussal, sokkal jobban tetszett a trailer zenéje, ami elvileg a film végén is elhangzik.
Két évvel ezelőtt sokan felhördültek, amiért Hans Zimmert és James Newton Howardot nem jelölték a The Dark Knight (A sötét lovag) filmzenéért. Az ok az volt, hogy túl sokan voltak megjelölve, mint szerzők: ezt a rendező és a producerek azért csinálták így, mert a film túllépte a költségvetési limitet, és így nem kellett a kisebb „segédeknek” annyit fizetni. Szóval, míg a legtöbb film szintén nem egy-két ember munkája, csak ott ez pénzzel van kompenzálva, itt nem történt meg, felkerült a nevük a zeneszerzők listájára és máris sok volt a nagyoknak. Egyfajta szép gesztus, hogy az ugyanolyan ütemzenés Inception zenéje ezúttal felkerült a jelöltek listájára, habár sokak szerint sem ez, sem a Dark Knight zenéje nem is igazán zene, csak dallamos ütem. Én ezzel nem értek egyet, szinte ugyanazt a hatást adják a lassabb számok, amit a 127 Hours-nál is leírtam, a gyorsak pedig tipikusan olyanok, amik jó vágással minden akciójelenetet feldobnak.
És akkor ami kimaradt: ide most csak egyet teszek be, habár lenne még pár példa. Én leginkább a Black Swan-t hiányolom, ami több kategóriában is indul, de egyre inkább úgy érzem, hogy csak mutatóba tették oda ezekbe. Mondhatni: szegény blekszvent az ág is húzza. Az ok, amiért például a zenéjét nem jelölték feltehetőleg hasonlóan mondvacsinált, mint két éve a batman-film zenéjéé: túl sok lett átmentve klasszikus (értsd nem „eredeti”) számokból a filmzenébe. De mit vár a kritikus, ha egy balettfilmről van szó? Clint Mansell egyébként szerintem nagyon szépet alkotott megint, már két éve a The Wrestler (Pankrátor) zenéje is megfogott a minimalizmusával, és akkor nem is beszélek a világ talán legismertebb filmzenéjéről, a Requiem egy álomértról, ami szintén az ő műve. Érthetetlen, hogy még egy elbutított Oscar-jelölés sem jár számára, pedig idén még a Moon filmzene is nagyon szép volt tőle.
És akkor a tippem: 127 Hours vagy King’s Speech. Inkább az utóbbi, hiszen három éve folyamatosan jelölik Desplat-t, és végre illene neki is kapnia egyet.
Legközelebb, azaz holnap egy kiegészítő cikk jön ugyanezekről a filmekről, és majdnem ugyanebben a témában. Sajnos a kategória csak az én fejemben él, de érdekes összehasonlítás lesz.
